Erkölcs és fenntarthatóság

Manapság széles körben elterjedt elképzelés, hogy a környezetvédelem egy baloldali műfaj. A kultúra és a környezetvédelem. A kultúra, a környezetvédelem és a szolidaritás. A kultúra, a környezetvédelem, a szolidaritás, és újabban Jézus. Tulajdonképpen minden.

A cikknek nem célja az előbbi gondolatiság teljes revízió alá vétele, azonban a környezetvédelem esetében nem árt megvizsgálni, hogy miért nem állja meg a helyét e sztereotípia. Érdemes elgondolkodni azon is, vajon be lehet-e sorolni ezt a kérdéskört bármilyen irányultsághoz?

Az egyik oldala a dolognak, hogy bármilyen világnézettel is rendelkezünk, a környezeti fenntarthatóság éppúgy jelentőséggel kell, hogy bírjon mindannyiunk számára, hiszen ha kizsigereljük azt a rendszert, amiben mi is és a tápanyagunk is rendszerentitásként tételeződünk, akkor Mussolini fasisztái és a genderfluid pánszexuálisok pont egyszerre fognak éhen halni. Másik oldalról nézve pedig azt láthatjuk, hogy a környezeti fenntarthatóság megbomlása ugyanabból az emberi gyengeségből, és a Teremtő elleni lázadásból eredeztetődik, mint számtalan bajunk, amely konzervatívként is kritikailag illetendő, és már most alig várom, hogy a gondolatvezetésben visszatérhessek a genderfluid pánszexualitáshoz.

Már önmagában az, hogy elkezdtük boncolni a dolgokat, és a részeket különböző fiókokba rakosgatjuk, modernitásunk egyik betegsége. A természetesen gondolkodó ember a világra, mint teremtett egészre gondolt, mely törvényeinek igyekezett magát alárendelni. Így fordulhatott elő a ma már eszményinek tűnő, magunk mögött hagyott normalitás, amikor valaki egy családban élte le az életét, azért dolgozott, hogy az unokájának jobb legyen, a legfőbb tőkéje a bizalom volt, tehát az emberi kapcsolatokra nem, mint használni való/elhasznált kidobandó termékként, kihasználandó erőforrásként tekintett. Bizonyos anyagi javak meglétén túl már nem vágyott többre. A meghatározó az együttműködés volt, nem a verseny. A lényeg, pedig most jön: nem termelt szemetet. Itt azért különbséget kell tennünk az ún. rurális (falusias) és urbánus (városias) civilizációk között. Olyannyira, hogy akár mintaként is tekinthetünk a két különböző szerveződési elvre.

Mi magyarok és őseink, rokonaink történelmileg az előbbi létszerveződési modellbe, míg pl. az egyiptomiak, a mezopotámiaiak az utóbbiakba tartoztak. Az előbbire inkább jellemző egy fajta folyamatosság, utóbbira, pedig hirtelen fellendülések, és összeomlások. A jelenleg létező globális társadalom egyértelműen urbánus.

A szemét termelése a falusias modellre nem volt jellemző, mert azt a takarékosság nem engedte. Ha valami elromlott vagy megjavították, vagy felhasználták más dolgokhoz. Szerszámokat nem igazán találni leletként (vagy csak hirtelen jött katasztrófák következményeként). A házakat is lebomló anyagokból építettek. Az urbánus civilizációk hatalmas romokat hagytak maguk után, ami nem baj, hiszen ezek most remek régészeti leleteink, és tanulni is lehet belőlük. A nagy ókori civilizációkra jellemző volt egy kezdeti robbanás, nagy fellendülés, egy virágzó szakasz, majd összeomlás.

A fenntarthatóság abban a létállapotban működött igazán, amikor az emberek a szűken vett egyéni érdekeiken túlmutató célokat követtek, és nem engedtek megvalósulni olyan mintákat, melyekről egy adott közösség nem győződött meg sokoldalúan, hogy az valóban a közösség érdekeit szolgálja hosszútávon. Amikor pedig az egyéni érdek fölülkerekedett, abban a helyzetben az emberek rájöttek, hogy minél több önzéssel egyre több „extraprofitra” lehet szert tenni. Azonban, amikor ezek a folyamatok elindultak, azok létroncsolódáshoz, majd összeomlásokhoz vezettek.

Elérkezett az idő, hogy – ígéretemhez híven – visszatérjek a genderfluid pánszexualitáshoz (ez azt jelenti, hogy valaki nem kötődik nemi identitáshoz, és mindennel, mindenkivel…). Jelen korunkban elérkeztünk arra a pontra, amikor az egyéni szabadság mindenek fölött áll. Az ember mindenféle identitásától való megszabadulása után elkezdte feszegetni saját létének korlátait (mint pl. a biológiai nem). Mindeközben teljesen feléljük élővilágunk erőforrásait az input oldalon, és végzetesen megterheljük végtermékeinkkel az output oldalon. A következő lépés ideológiája is megszületett, ez a transzhumanizmus, amely arról szól, hogy evolúciós korlátainkat meghaladva, biológiai testünket szükséges lesz egybeépíteni gépekkel. Ha valaki nem teszi, akkor elbukik a gépesített emberekkel folytatott versenyben. A kérdés ennek az egésznek a fenntarthatósága. Jelenleg arra nem mutatkozik esély, hogy az emberiség visszailleszkedjen a szakralitás rendszerébe, a fenntarthatóságot csak valamifajta technológiai „megváltástól várja”. Ha mutatkozik is erre lehetőség, akkor egy kérdés még mindig megmarad: aki ezt elhozza az a visszatérő Krisztus lesz, vagy a szemfényvesztő Antikrisztus?

/Odor Máté/

Legfrissebb